Van a NATO-nak hadserege?

• Kollektív védelem: A Szövetség elsődleges feladata a tagországok területének és lakosságának védelme és megvédése. A washingtoni szerződés 5. cikke a NATO alapító okiratában rögzíti a szövetség kollektív védelem iránti elkötelezettségét: gyakorlatilag kimondja, hogy az egyik szövetséges elleni támadás az összes szövetséges ellen irányuló támadásnak minősül. Az 5. cikket a NATO történetében eddig csak egyszer hívták segítségül, 2001. szeptember 12-én, az Egyesült Államok elleni terrortámadásokat követően.

• NATO parancsnoki struktúra: A NATO állandó integrált katonai parancsnoki struktúrával rendelkezik, amelyben valamennyi tagállam katonai és polgári személyzete együtt dolgozik. A szövetségnek két magas szintű stratégiai hatósága is van: a Szövetséges Műveleti Parancsnokság (ACO) Monsban (Belgium) és a Szövetséges Átalakítási Parancsnokság (ACT) Norfolkban (Egyesült Államok). Ezeket a stratégiai parancsnokságokat két közös hatalmi hatóság támogatja – az egyik Brunssumban (Hollandia), a másik Nápolyban (Olaszország) -, amelyek katonai műveleteket telepíthetnek és irányíthatnak. A hatósági struktúrához tartozik még egy légi parancsnokság Ramsteinben (Németország), egy szárazföldi parancsnokság Izmirben (Törökország), valamint egy tengeri parancsnokság Northwoodban (Egyesült Királyság).

• NATO-finanszírozás: a NATO működési költségeit, valamint a NATO politikáinak és tevékenységeinek végrehajtási költségeit közvetlenül vagy közvetve a tagállamok viselik. E hozzájárulások többsége közvetett, és a szövetségesek NATO által vezetett kezdeményezésekben való részvétele révén valósul meg. Valójában a tagországok viselik a NATO általuk a NATO-nak a NATO által vezetett kezdeményezésekre átruházott hatásköreik költségeit. Például egy vadászrepülőgép rendelkezésre bocsátásának költségeit a szállító ország viseli. A tagországok közvetlenül járulnak hozzá a NATO közös költségvetéséhez a relatív bruttó nemzeti jövedelmükön alapuló, elfogadott költségmegosztási képlet szerint. Ezek a hozzájárulások az integrált struktúrák, a közös tulajdonban lévő felszerelések vagy a NATO-létesítmények költségeit finanszírozzák. 2016. július Elrettentés: A második világháború óta eltelt öt évtizedben a szövetségnek sikerült megakadályoznia a hidegháború „lángját”. A NATO biztonsági ernyője által védve Európa, Kanada és az Egyesült Államok polgárai élvezik a demokratikus választásokból, a jogállamiságból és az érzékelhető gazdasági növekedésből származó előnyöket.

• Kríziskezelés: a Szövetség gyakran avatkozott be a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében. 1995-ben a NATO segített a bosznia-hercegovinai harcok befejezésében és a békemegállapodás végrehajtásában. 1999-ben segített megállítani a tömeges kivégzéseket és a kitelepítéseket Koszovóban, ahol a NATO-csapatok az ENSZ megbízása alapján ma is jelen vannak. 2003 óta a NATO ENSZ által elrendelt jelenléte segít abban, hogy Afganisztán soha többé ne váljon a terroristák menedékhelyévé. 2011-ben a NATO teljesítette az ENSZ megbízatását, hogy megvédje a líbiai népet. A NATO-hajók a terrorizmus elleni küzdelem részeként Szomália partjainál harcolnak a kalózkodás ellen, és a Földközi-tengeren járőröznek. 2016 februárja óta a NATO támogatást nyújt a fokozódó menekült- és migránsválság kezelésében. A NATO-hajók hozzájárulnak a hírszerzési, megfigyelési és felderítési tevékenységekhez, támogatva a nemzetközi közösségnek az Égei-tengeren zajló csempészet és illegális migráció megfékezésére irányuló erőfeszítéseit. A
  NATO-hatóságok több alkalommal nyújtottak vészhelyzeti segélyt, többek között az Egyesült Államoknak a Katrina hurrikán után és Pakisztánnak a 2005. októberi földrengés után.

• Kooperatív biztonság: a terrorizmus, a kalózkodás, a tömegpusztító fegyverek elterjedése és a kiberharc mind olyan fenyegetések, amelyek nem ismernek határokat. Ezért a NATO olyan globális biztonsági partnerhálózatot hozott létre, amely több mint 40 országot, valamint olyan nemzetközi szervezeteket foglal magában, mint az ENSZ, az Európai Unió, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) és az Afrikai Unió. A szövetség afganisztáni Resolute Support missziójában tizenhárom partnerország vesz részt. A NATO koszovói műveletében nyolc ország vesz részt. A partnereknek a NATO-missziókban és -műveletekben való részvételén túl a Szövetség az 1990-es évek eleje óta széles körű partnerségi hálózatot alakított ki, ideértve az Euroatlanti Partnerségi Tanácsot, a Mediterrán Párbeszédet és az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezést; emellett számos partnerrel rendelkezik világszerte, köztük Ausztráliával, Japánnal és Dél-Koreával.

• nyitott ajtó: bármely európai ország, amely képes hozzájárulni a Szövetség biztonságához és elveihez, meghívást kaphat a tagságra. Az érintett országon múlik, hogy kíván-e tagságot kérni. 1952 és 2009 között hat alkalommal összesen tizenhat európai ország döntött úgy, hogy tagságért folyamodik, és felvételt nyert. Ez a folyamat hozzájárult az európai békéhez és biztonsághoz. 2016. május 19-én a NATO-országok külügyminiszterei aláírták a Montenegró csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet, amely így „meghívott” státuszt kapott, így képviselői megfigyelőként vehetnek részt a szövetségesek ülésein. Amint mind a 28 NATO-ország ratifikálja ezt a jegyzőkönyvet, Montenegró csatlakozhat a washingtoni szerződéshez, és a szövetség teljes jogú tagjává válhat. Jelenleg még három másik ország törekszik arra, hogy a szervezet tagja legyen: Bosznia-Hercegovina, Grúzia és Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság. A szövetségesek minden egyes tagjelölt országot az elért eredmények alapján értékelnek. Mielőtt egy ország taggá válhat, számos reformot kell végrehajtania politikai, gazdasági és biztonsági téren.
• 

A NATO megalakulása.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete az Észak-atlanti Szerződés aláíró országai által létrehozott politikai-katonai tömörülés, amelyet azért hoztak létre, hogy kollektív biztonsági és védelmi kötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni. Leggyakrabban a NATO rövidítéssel hivatkoznak rá, de gyakran nevezik atlanti szövetségnek vagy észak-atlanti szövetségnek, ritkábban euroatlanti szövetségnek vagy transzatlanti szövetségnek5 , vagy néha, még rövidebben, szövetségnek is. Az 1949. április 4-én aláírt szerződés szövege létrehozta az Észak-atlanti Tanácsot (NAC), és védekező katonai szövetséget írt elő bármelyik tagját Európában, Észak-Amerikában vagy a Ráktérségtől északra fekvő boreális atlanti térségben érő armadatámadással szemben.

A koreai csata kitörése okozta sokk hatására a NAC 1950 végén úgy döntött, hogy létrehoz egy állandó integrált katonai szervezetet, amely ma is a NATO védjegye, és olyan katonai képességekkel ruházza fel, amelyekkel egyetlen más védelmi szövetség sem rendelkezik. A NATO kifejezés hagyományosan az Észak-atlanti Szerződést aláíró országok által jogilag megkötött szövetséget, valamint a céljai elérése érdekében rendelkezésre bocsátott polgári és katonai szervezetet foglalja magában. Franciaország azonban kivételt tett, amikor 1966-ban úgy döntött, hogy – bár továbbra is tagja maradt az Atlanti Szövetségnek – kilép az integrált katonai szervezetből, amelynek 2009-ben ismét teljes jogú tagja lett.

A szövetség a hidegháború kezdeti időszakának általános összefüggésében, pontosabban Berlin szovjet blokádja idején jött létre.
Az indoklás szerint eredeti célja az volt, hogy Nyugat-Európa biztonságát az Egyesült Államokkal való erős összekapcsolódás révén biztosítsa, amely a második világháború után az európaiak szemében az egyetlen erőforrás volt a Szovjetunió terjeszkedési kísérleteivel szembeni védekezésre. Az első főtitkár, Lord Ismay szavaival élve, a NATO szerepe az volt, hogy „az oroszokat kívül, az amerikaiakat belül, a németeket pedig ellenőrzés alatt tartsa”. A NATO képezte a nyugati blokk kemény magját. Megalakulásától 1991-ig a NATO kijelölt ellenfele a Szovjetunió volt, amely 1955-ben, Nyugat-Németország NATO-csatlakozását és újrafegyverkezését követően maga is megalakította a Varsói Szerződést. A
NATO ezért e fenyegetés kezelésére szervezte meg magát, különösen a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos stratégiai koncepciók meghatározásával, a katonai erőforrások összehangolt tervezésével valamennyi tagja által, valamint földrajzi területek szerinti integrált megállapodásokkal, amelyek közül messze a legfontosabb a SHAPE.

A Szovjetunió felbomlása és a hidegháború 1991-es befejezése óta az Atlanti Szövetség annak ellenére fennmaradt, hogy eltűnt a fő eredeti létjogosultsága. Kiterjedt a volt keleti blokk országaira és a Szovjetunió egykori köztársaságaira. Figyelembe vette az olyan új válságokat és fenyegetéseket, mint a volt Jugoszlávia nacionalista konfliktusai, a nemzetközi terrorizmus térnyerése és a „tömegpusztító fegyverek” elterjedése elleni küzdelem, aminek következtében a NATO többször is felülvizsgálta stratégiai koncepcióját, valamint polgári és katonai szervezetét. A NATO szisztematikus partnerségi politikát alakított ki Európában és az egész világon. 1994 óta a szövetség országai partnerséget hoztak létre a békéért (PfP) Oroszországgal, a befolyási övezetébe tartozó országokkal és a semleges nyugat-európai országokkal. 2002-ben a NATO az EU számára is biztosított egy kiváltságos kapcsolatot, az Európai Biztonsági és Védelmi Identitást (ESDI), amely lehetővé teszi az EU számára, hogy a közös biztonság- és védelempolitika keretében bizonyos műveletekhez NATO-forrásokból részesüljön.

A NATO főhadiszállása

A kezdetben Londonban, majd Párizsban (a ma a Paris-Dauphine Egyetem – PSL – által elfoglalt helyiségekben) 1966 óta Harenben (Brüsszelben) van, a fő katonai parancsnokság, a SHAPE pedig, amely eredetileg a franciaországi Rocquencourt-ban volt, jelenleg a szintén belgiumi Maisières-ben (Mons) található.

A NATO kezdete és fejlődése a hidegháború idején.

Az 1949-1991 közötti években szükség volt egy állandó szervezetre. Az Észak-atlanti Tanács (NAC) 1949 szeptemberében tartotta első ülését Washingtonban, és lefektette egy olyan szervezet alapjait, amely lényegében bizottságokból állt, amelyek feladata a tagok közötti konszenzus keresése a hatáskörébe tartozó különböző politikai, műszaki és katonai kérdésekben, valamint a tagországok védelmi terveinek összehangolása. Hamarosan világossá vált, hogy állandó szervezetre van szükség. Az 1952 februárjában Lisszabonban tartott NAC ülésen a Szövetség újjászerveződött, és állandó szervezetté alakult, amelynek székhelye Párizsban van. Lord Ismay lett a NATO első főtitkára. 1955 júliusában Párizsban tartották a NATO parlamenti képviselőinek első konferenciáját, amely 1966 novemberében NATO Parlamenti Közgyűléssé alakult.

NATO Parlamenti Közgyűlés

• A nukleáris fegyverek telepítése és alkalmazási doktrínája.

A nukleáris fegyverek központi szerepet játszanak a NATO történetében. A nukleáris elrettentés az atlanti stratégia meghatározó tengelye a keleti blokk jelentős hagyományos vehemenciájával szemben. Lényegében az Egyesült Államok nukleáris fegyvereire alapozva alkotja azt, amit az európaiak javára az amerikai nukleáris ernyőnek szokás nevezni. Hitelességét a hidegháború során végig vitatták és megkérdőjelezték, különösen Franciaország, de az Egyesült Királyság is, amely saját nukleáris elrettentő eszközt állított fel. A NATO és a Varsói Szerződés fegyveres hatalmai a hidegháború idején, az 1950-es évek elejétől egészen a szovjet blokk bukása és a Paktum felbomlása 1991-ben Európában álltak szemben egymással. Jelentős emberi és anyagi erőforrásokat mozgósítottak, amelyek nagy része a vasfüggöny két oldalán, Közép-Európában összpontosult. Ez a szembenállás soha nem vezetett fegyveres összecsapáshoz.

• A két szövetség általános háttere.

A hidegháború alatt az Egyesült Államok domináns szerepet játszott a NATO-n belül, ahogy a Szovjetunió is a paktumon belül. Ezt a túlsúlyt azonban nagyon eltérő eredeti kontextusban gyakorolták. A NATO-n belül az európaiak befolyással vannak a meghozott stratégiai döntésekre, befolyásolva például a keleti határokhoz minél közelebbi területük védelmének koncepcióját vagy a taktikai vagy közepes nukleáris fegyverek telepítését a területükön. A Varsói Szerződés formálisan nagyjából ugyanúgy szerveződött, mint a NATO, de a szovjetek úgy gyakorolták az ellenőrzést a tagországok felett, hogy a stratégiai helyzetben lévő népi demokráciák, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és az NDK számára megakadályozták a kommunista rendszerből, és így a Sztálin által biztosított védőgalaxisból való kilépést. A paktumot így 1968-ban mind politikailag, mind katonailag arra használták fel, hogy visszaszerezzék az irányítást a helyzet felett, és véget vessenek a prágai tavasznak.

Mindkét szövetség védekező jellegét hirdette. Az Atlanti Szövetség megszületését valóban a nyugat-európai országoknak az a félelme szülte, hogy a sztálinista kommunizmus elterjed Európában, és ennek következtében ragaszkodtak az amerikai védelemhez, valamint a pénzügyi és anyagi segítséghez. Ez a védelem két alapvető formát öltött: az amerikai csapatok jelenlétét európai földön és a nukleáris elrettentést, amelyet a szövetség és a NATO, a NATO integrált polgári és katonai szervezete, amelyet a szövetség támogatói által tett kölcsönös védelmi kötelezettségvállalások hitelességének biztosítása érdekében bocsátottak rendelkezésre, a szövetség első éveiben az Egyesült Államok elsöprő nukleáris fegyverzeti fölénye szilárdan alátámasztott. A Varsói Szerződés létrehozásának kezdeményezése egyértelműen a szovjetekre hárult, miután Nyugat-Németország belépett a NATO-ba és remilitarizálódott, ami egy új német hadsereg, a 495 000 fős Bundeswehr létrehozásához vezetett. A szovjetek tartottak az erős Németország újbóli felemelkedésétől, amely arra törekedett, hogy ismét Németország főhatalmává váljon, és talán egy napon nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, még akkor is, ha a hatályos szerződések tiltották a hozzáférést. Attól is tarthattak, hogy az amerikaiak kísértésbe esnek egy megelőző atomtámadásra, mielőtt az oroszok elegendő megtorló képességgel rendelkeznének. Bár a két szövetség védelmi jellege nagyon is valós, ez együtt jár a katonai szervezetek biztosításával és az erős támadó képességekkel rendelkező fegyverzet felhalmozásával. A
NATO álláspontja szerint a szovjet katonai doktrína és a Varsói Szerződés hatalmainak tűzerője egyértelműen támadó magatartást tükröz.

A NATO védelmi eszközei.

A NATO és a Paktum egyaránt kész olyan műveletek végrehajtására, amelyek a hagyományos és a nukleáris erőforrások használatát kombinálják. A NATO stratégiája inkább a nukleáris elrettentésen alapult a szovjet nukleáris erőforrások növekedésével kialakult doktrínák szerint. Az 1960-as évek közepétől a NATO „fokozatos válaszstratégiaként” ismert doktrínája abból indult ki, hogy a NATO hagyományos erői elég erősek ahhoz, hogy taktikai nukleáris fegyverek bevetésével vagy anélkül is képesek legyenek számos helyzetet kezelni. Az elképzelés szerint a NATO-nak olyan hatalmi eszközökkel kell rendelkeznie, amelyek lehetővé teszik számára, hogy megválassza a válaszlépés szintjét, és megmutassa, hogy készen áll és eltökélt a védekezésre, miközben az ellenfél számára bizonytalanságot hagy, hogy milyen formában védekezzen.

• A NATO és a Varsói Szerződés hadseregeinek hagyományos fegyverzete

A mindkét fél vezérkaraiban meglévő kétségek a taktikai nukleáris fegyverek alkalmazásának valós lehetőségével kapcsolatban, valamint az a tény, hogy az 1980-as években kelet-nyugati feszültségek keletkeztek, mindkét fél által üzembe helyezett eszközök megerősítéséhez és modernizálásához vezettek, amelyek közül a legfontosabbakat az alábbi táblázat tartalmazza. Bár az 1980-as években Franciaország nem volt része ennek az országszövetségnek az integrált katonai szervezetének, és mint ilyen, erői nem szerepelnek a NATO által közzétett adatokban, a fő felszerelések, amelyekkel a francia hatalmak Németországban vannak felszerelve, szerepelnek ebben a táblázatban, amennyiben ezek fontos általános tartalékot jelentenek ennek az országszövetségnek válság vagy háború esetén, a francia és amerikai vezérkarok között akkoriban megtárgyalt bizalmas megállapodások szerint. A tüzérség és a harci repülőgépek egy része kettős képességgel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy hagyományos robbanóanyagokkal, nukleáris vagy vegyi fegyverekkel is bevethető.

Az országok szövetségének katonai struktúrája a hidegháború idején a következő volt : A Katonai Bizottság fennhatósága alatt a NATO katonai parancsnoksága földrajzilag három fő parancsnokságra tagolódik:

• Allied Command Europe (ACE), amely a messzi északtól a Földközi-tengerig egész Európát lefedi. Az ezt vezető Legfőbb Szövetséges Parancsnok Európában (Supreme Allied Commander Europe, SACEUR) egy amerikai tábornok. Őt egy vezérkar (SHAPE) támogatja, amely a védelmi tervek kidolgozásáért felelős, és három fő parancsnokság felett rendelkezik, amelyek szintén földrajzi logika szerint vannak meghatározva: Észak-Európa (AFNORTH), amely a balti területet foglalja magában, beleértve Schleswig-Holstein német tartományt is, amelynek főparancsnoka (CINCNORTH) általában brit.

.

• Közép-Európa (AFCENT), amely lefedi Nyugat-Németország határát keleti szomszédaival, amelynek főparancsnoka (CINCCENT) amerikai Mindkét szövetség számára ez a front a legfontosabb, és itt összpontosul földi és légi erőforrásaik többsége. A NATO két hadseregcsoportot állított itt fel, az Északi Hadseregcsoportot (NORTHAG) és a Központi Hadseregcsoportot (en) (CENTAG), amely a francia Armada integrált parancsnokságból való kivonulása után összesen nyolc hadseregtestet (három német, két amerikai, egy brit, egy belga és egy holland) foglal magában. A légi erők a 2. és 4. Szövetséges Taktikai Légierő (ATAF) köré szerveződnek.

• Dél-Európa (AFSOUTH), amely a Földközi-tenger medencéjét foglalja magában, az Olaszország, Görögország és Törökország által rendelkezésre bocsátott erőkkel, valamint az amerikai 6. flottával.

• Allied Command Atlantic (ACLANT), amely az észak-atlanti területet fedi le, fő feladatai a szövetséges tengeri kommunikációs vonalak védelme, az USA-ból Európába történő erősítések válsághelyzetben történő szállítására való képesség, valamint az északi kétéltű műveletek végrehajtására való képesség. Az atlanti szövetségesek legfőbb parancsnoka (SACLANT), aki ezt vezeti, mindig az amerikai haditengerészet egy admirálisa, aki a legtöbbször egyben az amerikai atlanti flotta parancsnoka is. Helyettese egy brit admirális.

• A Szövetséges Csatorna Parancsnokság (ACCHAN), amely a La Manche-csatornát és az Északi-tenger egy részét foglalja magában, és amelynek fő feladata a Nagy-Britannia és az európai kontinens közötti tengeri átjárók nyitva tartása, hogy az amerikai, kanadai és brit erősítések zavartalanul áramolhassanak. A Csatorna Szövetséges Főparancsnoka (CINCHAN) egy brit admirális, egyben a Brit Királyi Haditengerészet főparancsnoka.

NATO szárazföldi erők

NATO hadtestek felelősségi területei Közép-Európában.

A BRD legészakibb, az Elbától északra fekvő része az Észak-európai Hatóság (AFNORTH) felelősségi körébe tartozik, amelyhez a Balti Közeledési Szövetséges Hatalmak Hatósága (BALTAP) tartozik, amely egy német és dán multinacionális armadahadtesttel rendelkezik, amely békeidőben két gépesített gyaloghadosztályból és armadahadtest elemekből áll, amelyet válság esetén előre kijelölt brit és amerikai egységekkel erősítenének meg.  A két Armada Groups Central Europe (AFCENT) a következő erőforrásokat igazítja össze Borealtól délre:

• A Northern Army Group (NORTHAG) az alsó-szászországi Elbától az NDK-val közös határt fedezte négy ország erőivel: a holland I. hadtest, a német I. hadtest, a brit Rajnai Hadsereg (BAOR) és a belga I. hadtest.